Úgy hittem, hogy a 2017-es év parádés lesz, aztán nem lett az. Vagy igazából mégis az?

Még nem zárult le az év, de hajlamosan úgy gondoltam rá több dolog miatt, hogy ez egy szar év volt, és nem érdemeltem meg. Mátéval legutóbb sokat beszélgettünk erről, és persze minden nézőpont kérdése, és minden okkal történik, tehát van még mit tanulnom, de.... Nincs de, hálával tartozom ennek az évnek is, mert lehet van benne több fájó pont, de rengeteg csoda is, amiért nem lehetek eléggé hálás.

Máté - nem szeretem a coach, meg pszichomókus szavakat, szóval maradjunk annyiban, hogy Máté, akivel 2 hetente azon dolgozunk, hogy a személyiségfejlődésem útján minden a helyére kerüljön. Pfffff ennél általánosabb szar megfogalmazást én sem írhattam volna. Nah szóval értitek, mindannyian küzdünk ezzel-azzal, nem találunk válaszokat, néha megoldásokat sem, nem látjuk a kiutat, mondjuk van, amikor még a kérdés sem jól fogalmazódik meg bennünk, közben meg azt sem tudjuk hogyan nézzünk egy adott szituációra külső szemmel, mintegy megfigyelőként. Szóval van egy őskáosz, és ebben több kevesebb sikerrel lavírozunk, de törekszünk inkább a többre.... aztán jönnek a ráhatások, a különböző ingerek, a rosszul kommunikált pillanatok, az el nem engedés, a düh és tétlenség, a demiért kérdések és így tovább....annyira adnám ezt a távolkeleti buddha-létet most.

Valahogy így :D 

Szóval Mátét is 2017-nek köszönhetem, hozzá Viki irányított - nem hálásnak lenni kontra hálásnak lenni 2017-nek nem is kérdéses. Sokat beszélgettünk családról, kapcsolatokról, emberi kommunikációról, a 21.század vívmányairól és arról is, hogy azok az emberek, akik foglalkoznak magukkal, törekednek egy jobb életre, a személyiségük fejlődését is legalább olyan hangsúlyosnak tartják, azok akik nem a külvilág függvényében léteznek, akik nem állnak be a sorba és akik nem menekülnek el, mert nem választják a könnyebb utat semmilyen körülmények között.... szóval a kisebbségről beszéltünk, a kis ufókról, akikre legtöbbször a meg nem értettség határán kérdően tekintenek. Akik többször konfrontálódnak és nem azért, mert ez a kedvenc hobbijuk, de nem mennek el minden mellett - tegyük fel igazságérzet miatt, ne adj isten azért, mert mindennek van határa. Ebben az országban sok a bologató kutya, de ne kelljen már mindig azért szabadkoznom, mert én nem vagyok, és nem is leszek az. Vállalom, hogy emiatt nem simulok bele majd a többségbe, és azt is, hogy nem leszek tele felszínes érdekbarátságokkal - amire szerencsére nincs is szükségem. Aki igazán ismer, az úgyis tudja, a többiek véleményére pedig nagyívben sza*ok, pontosan azért mert nem a külvilágnak élem az életem, nincsenek önértékelési problémáim, az önbecsülésem a helyén van, vállalom az érzéseimet másokkal szemben, vállalom a nehezebb beszélgetéseket is, és vállalom azt a konfrontációt, amiért az igazságérzetem kiált. Lehetne minden könnyebb valóban, de az nem én lennék, és szembe is hányhatnám a tükröt reggelente.

Jajhhhh Nikó ne borzold a kedélyeket, kanyarodjunk vissza a hálához :) 

Máté nagyon sokat segített nekem ebben az évben, minden egyes apró mozzanatát kielemeztük, hogy rájöjjünk, hol maradt még homokszemcse a gépezetben.... Mert egy tiszta elme, egy boldog, nyugodt lélek azért mekkora szupercsászárság :D Ismeri a múltamat, az összes küzdelmem, végigkövette ennek az évben is az összes bugyrát, völgyét, hegyét, csúcsát, látott boldogan csillogó szemekkel és úgy is, amikor csak sírtam, elfáradtam, elegem volt. A belső utazás sosem könnyű, de javarészt ezzel is csak az foglalkozik, aki elért egy bizonyos szintet, és nem a bólogatás, majd a menekülés jelenti az adott szituáció megoldását, vagy éppen a kiutat. A beszélgetések mindig segítettek a ködben tisztán látni, érzések, tapasztalatok, amelyek csak a beszélgetések hatására válhattak kimondottá, segítettek megérteni emberi viselkedéseket, és elfogadni azt, hogy valaki csak ennyit tehetett hozzá az életedhez, elfogadni azt, hogy 2 embernek megvan a saját-saját valósága, és ha valamivel nem néz szembe a másik, akkor meg nem értett valóságok lesznek, közös út nélkül.

(és amikor végre újra elkezdhettem futni 2017.október 1-jén <3 )

A hálalistám úgy alakult, hogy mégicsak jó ez a 2017, csak előbb meg kellett értenem sok-sok összefüggést :)

0:1 az út maga a cél

Hálás vagyok 2017-nek, hogy Vikivel mertünk nagyot álmodni, a végcélt már nem érhettük el a sérülésem miatt, de maga az út volt a csoda, amit együtt megtettünk. Hajnalok hajnalán egy közös célért keltünk és baktattunk az egyik leghidegebb tél reggelein. Csíkszemekkel küzdöttünk az álmainkért, és minden megtettünk érte. Hálás vagyok az útért, mert ezzel is több lettem és azért is, hogy egy remek kísérőm voltál az úton Viki :) Nem a cél elérése volt a lényeg itt sem..., hiszen legtöbbször az út maga a cél. Amit megálmodtam, meg tudtam csinálni! Bármibe fogtam is az életemben szívvel-lélekkel, az sikerült. Mi ez, ha nem a legnagyobb hála magam felé?!

(azért ez lett a kedvenc képem, mert amikor szálkásítós buliba fogtunk azt szerettem volna, ha az izomzatom szépen definiáltan látszódna, hogy megmutassuk mi bujkál ott mélyen :D Ez sem egy újabb divatőrület volt, szerettem mindent megtapasztalni a saját bőrömön is - fogytam már le nagy súlyról, majd alakultam egészen soványabban és építgettem később tudatosabban izomzatot a megfelelő egyensúlyért mindamellett, hogy az edzés az életem része 7 éves korom óta és nem azért csinálom, mert tegnap ne adj isten lecsúszott egy kürtős kalács :P...... Vajon tényleg megette? :P )

Ráadásul a helyi adottságok miatt belebotlottam abba a lehetőségbe, hogy a teremben funkcionális edzéses ramazuri is kezdődik hamarosan. A súlyzós edzések mellé ezt is felvettem a repertoárba, és ügyesen abszolváltam a szinteket, feladatokat. De ez mind semmi ahhoz képest, hogy megszületett a Nesquik csapat, összegyűltek a Wonder Womanek és hálás vagyok, hogy őket is megismerhettem idén. Póni, Juci, Lilla, Ati, Törperős Évim és Peti :) Zsolti apu legjobb csapata lettünk ugye? :D 

0:2 a sérülés a legjobb tanítód lesz az utadon

A sérülésemnek (rövid előzmény akik nem ismerik: nekem már volt ugye egy 2013-mas műtött gerincsérvem, azóta nagyjából nyugis volt ez a történet, szuperül felépültem, aztán 2016-ban kiderült, hogy alien ismét ugyanott razziázik, de akkor még pihenésre jól reagált. Aztán 2017 február 18-án alien bedobta az atombombát és azt hittem leszakad a lábam...bár ekkor még nem gondoltam gerincre, semmi ilyen komolyra) azért vagyok hálás, mert ha ez nincs, nem ismerek meg bizonyos embereket, és nem úgy alakul az életem, ahogy ma itt ülök. De legfőképpen azért, mert tudok nemet mondani egy edzésre, egy versenyre - hülyén hangzik nyilván, de egyszerűen nem akartam lemaradni egyetlen élményről sem, ami csak érhet, szerettem volna mindent kipróbálni / átélni...a lehető legaktívabban megélni a nagy betűs életet, mert egyszerűen így éreztem jól magam (nem az első próbálkozása volt az életnek hogy megértesse velem). A sérülésem nem lett volna ekkora galiba, ha akkor ott februárban tényleg elmegyek pihenni és semmit nem csinálok. A futást feladtam ott azonnal, mert egyszerűen a mintát sem tudtam leképezni, el sem akart emelkedni a lábam a földtől és ha imitáltam a mozgást magát, akkor az idegpálya kb. az agyamig hatolt. Futás, bringa, dinamikusabb dolgok kizárva egy nap leforgása alatt.... első reccs :(

(a sérülés előtti utolsó futás 2017. februárjában a Balboán <3 )

DE legalább ott van az edzés Vikivel, meg a Beavatásos Nesquik csapattal heti 2-2x az is valami. Jó persze most nincs a futás amit imádok, de ugye nézzük mindig a jó oldalát, mert azért edzeni szinte egész jól tudok. A lényeg, hogy nem a gerincemre gondoltam (ha bármikor baja volt, mindig ugyanazon a ponton jelentkezett a probléma, vagy fájdalom, ez meg teljesen más volt) a tünetek viszont fokozódtak, és az ötleteim elfogytak (masszőr, csontkovács, stb.), de szerettem volna véghez vinni amit elterveztünk, mert láttam az eredményeit, és ez felülírta a józan paraszti eszem ugyebár :) A vége fele voltam úgy edzeni hogy biofreeze-zel lefújtam a lábam, így fájdalomcsillapítósan tudtam edzeni (most ne akadjunk fenn azon, hogy normális e vagy sem, mert nyilván nem, de mindenkinek van valami agybaja, nekem ez jutott, hogy a cél az cél..). Április végén jött az MRI ami ugye mutatta a kitüremkedős balhét ami nyomja az idegpályát, ezért volt gyakorlatilag a leszakadó láb, meg lábszár, meg fenék, meg erre arra, csak hát az előzetes vizsgálatokon meg simán mindent megcsináltam, mert van az a testtudat ami simán átveri a hazugságvizsgálót is :D Április végén tehát elengedtük az edzést is. A februári futós búcsú után, jött a 2.reccs :(

Erával, Enikővel sokat dolgoztunk Minin, de nem jöttek olyan gyorsan a változások, mission impossible ehhez képest.... (ezúton is hálásan köszönöm nekik a sok sok segítséget, és gyógyító órákat). Szóval leálltam mindenről - itt tartottam :) De még mindig nem láttam a fától az erdőt, hogy itt nem arról van szó, hogy nem edzhetek. Hanem az fog következni, hogy nem tudok aludni majd a fájdalomtól, nem tudok a hasamról a hátamra megfordulni idegi nyomás nélkül és mindezt úgy, hogy négykézlábra helyezkedem és úgy fordulok, hogy sokszor fogok sírni amiatt, hogy végre ne úgy keljek fel, hogy fél óra mire lábra tudok állni....tényleg csak a saját károdon tudsz bármit megtanulni, ez van, nem ellenkezem ezzel a örök tanítással :)
Valaki azt mondta, együttérez - bár soha nem érezte ezt. Tehát nem érez együtt, maradjunk annyiban. Én sem szoktam hülyeséget beszélni, mert az nem hangzik olyan szarul. Általában jobbulást és erőt kívánok és nem tudok mást mondani, hiszen csak az érzi aki benne van.... Sokszor még a gyógytornászomnak sem tudtam rendesen elmagyarázni, hogy mit érzek, és amikor így teszem a lábam, akkor az idegpálya az agyamig hatol egy pillanat alatt.... Nem a sajnálat miatt, mert hülye voltam, de azért minden nap úgy keltem fel, hogy talán majd holnap lesz a napja, hogy elmúlik...és akkor mindig egy újabb reménykedős nap...

Nekem eddig is ugyanaz volt a fontos az életben, a boldogság és az egészség (nah meg persze egy kis mocorgás) de ez most hatványozottan így lett... ha az életem mostantól azzal telne, hogy pilatesre járok és csak sétálok, bringázom, akkor azzal is boldog leszek, nem ragaszkodom a funkcionális birodalomhoz és egyéb őrülethez minden áron. Csak olyan áron, ami még összeegyeztethető a kiegyensúlyozott életemmel. Olyan áron, amivel még teljes életet élhetek. Mielőtt jönnek a túledzős okoskodások, segítek, hogy nem ez volt a probléma, ahogy én sem ezt éreztem....
Sikerült bejutnom az egyik legjobb gerincmágushoz (Bene Máté), mert egyszerűen a végére akartam járni..., oké, hogy mindig felépülök, de állandóan visszatérő motívum, és ennek valami oka van. Előadtam az összes létező tünetet, amin idén végigmentem, mi hova hatott ki, honnan indult, hova tartott. A testtudatom nagyon sokat segített abban, hogy egy perc alatt rájöjjön, mi a kiváltó ok, amely szerencsére orvosolható, és ha ez megvan, többet nem lesz ilyen jellegű gondom :) Legalább megdicsért az edzettségem miatt, mert ez az izmos alsó és felső résznek köszönhetem kb. azt, hogy egyben tudtam maradni :D :D Kiderült ugyanis, hogy valamilyen idegrendszeri rövidzárlat miatt a multifidusom egyszerűen nem kapcsol be, és ez fennállhat már évek óta. A nagyobb gond viszont az, hogy emiatt pont a gerincem köré nem kapcsolt be a védelmi zóna, miközben nagyobb súlyokkal dolgoztam, szóval csoda, hogy egyben vagyok juhhhhuuuu :) De miért is nem lepődöm meg azon, hogy egyszerűen selejtesre sikerült a rendszerem kissé, idegrendszeri malőr persze, köszi, ezt is dobd ide nekem, majd én intézem :D 
Most tehát újabb gyógykör, visszahívjuk a multifidust a játékba, és az idegrendszer újra megtanulja jól kezelni a helyzeteket, és azokat behívni a mulatságba, akiknek ott és adott időben helye van, és nem más területeket bekapcsolni, akiknek semmi köze nem lenne ehhez :) 

0:3 Máté

És amikor már túl voltam a káoszon és válaszokat kerestem és rendezést igényelt az elmém, beszélgetni kezdtünk Mátéval. Ha nevettem, ha sírtam, akkor is szembesített, akkor is kimondatta velem, amit hallanom kellett -  kimondva, nem mélyen elnyomva. Felnyitotta a szemem, a kinyilatkoztatásaimmal szinte a kezembe adta a válaszokat. És ma már tudom, hogy nem kell mindent megértenem, nem kell mindenkivel megértetnem, nem menthetek meg senkit, aki nem akarja, nincs mindenre válasz, mert nem az volt a tanítás. Engedd el, fogadd el, hinned kell, szeress, nevess, légy hálás, maradj jó <3 Köszönöm a kíséretet Neked!

0:4 FMT képzés

A május és június eltelt azzal, hogy harcoltam a lét összes elemével azért az életemért, ami a sérülés előtt volt. DE júniusban már eljött az idő, amikor ki kellett találnom valamit, amivel értelmesen telik az időm, és mondjuk nem kattanok be... Nemcsak az edzéshiány miatt, hanem úgy minden összejött. A feszültségre mennyire jó volt azelőtt, ha edzeni mentem, hát most meg kellett tanulnom ezeket levezetni úgyis, ha mondjuk egyáltalán nem edzhetek. Előtérbe került egy képzés, ami lefoglalja a napjaimat, a hétvégéimet, a nyaramat és ezzel mondjuk valóra válhat egyik régi vágyam, és talán felráz ebből az egészből. Peti mesélt nekem a képzésről, és rugdosta a fenekem, hogy ne legyek már szerencsétlen, mire várok. Persze mindig könnyebb kintről magyarázni, de odabenn nekem kell megküzdeni a hangokkal :D Aztán beszélgettem Zsoltiékkal, és amikor a nagy ember és a kicsi nagyon egyetért, megszületik az elhatározás :D Az elhatározás kvajó, de aztán rájössz, hogy nincs is pénzed erre :D  Mert már régen is javarészt ez tartott vissza...persze mondhatjuk hogy 2 év versenynevezéseiből már simán futotta volna, de maradjunk annyiban, hogy akkor ott a saját kis élményvilágomat éltem, és az volt a fontosabb :) Aztán beszélgetésekbe bonyolódsz, és hirtelen ott terem 2 jóbarát (köszi Bucikám és köszi R.), aki szeretne segíteni, és én már csak arra eszmélek, hogy befizettem a képzést és juhhhhuuuuuu :) Hétköznapokon dolgoztam, majd lelkesen rohantam újbudára és gyakorlati órákon hospitáltunk, hétvégéken okosodtunk. Végig úgy ültem az "iskolapadban", hogy rohadtul fájt a lábam, hogy mire én felálltam szünetre, a másik már visszaért a mosdóból :D DE a kedvem jó volt, és nem azért, mert nem tudtam volna sírni fájdalmamban, vagy ordítani dühömben, vagy káromkodni a bizonytalanság miatt - egyszerűen én ilyen vagyok. Próbálok jókedvűen túlélni, mert ha nem így teszek akkor sem változik semmi (vagyis amire éppen nem volt ráhatásom).... Magunkba szívtuk az anatómiát, az edzéselméletet, edzéstervezést, az alapvető mozgásmintákat, vagányan mobilizáltunk és lépkedtünk ügyesen az álmaink felé. 

Augusztus 27-én levizsgáztam. Mini a Functional Movement Trainer <3 

Fájdalmakkal, nehéz időszakban kikövezett úton, de ez is sikerült, már hogy a viharba nem vagyok büszke és hálás <3 

0:5 Muccanto mosolygyár - a nagy találkozás

Az FMT képzés egyik gyöngyszeme, és tudom, ha ő nem lett volna ott velem az első pillanattól kezdve, akkor egy hatalmas támasszal, egy csodamosolygós barátnővel lennék ma kevesebb.

Első elméleti napunkra úgy igyekeztem, hogy persze ilyenkor van útépítés, elkerülő utak, villamos leállás. Tudod, amikor első nap nem akarsz elkésni, de minden erő azon munkálkodik :D Ebből aztán az lett, hogy egy nagy piros lakk edzőtáskával, piros kisgatyában igyekeztem a úttesten sprintelni egy rövidebb úton, hogy odaérjek. Szakadt rólam a víz, mire odaértem, de beestem pont. Leülök az utolsó sorban, mellettem egy szőkés lány. Leülök, köszön, erre mondja, hogy akkor jól gondoltam, hogy Te is ide igyekszel - mondta ezt arra, hogy látta ezt a kis pirost a környéken futkározni. Nah mondom ez kell még nekem, be se lépek, szakad rólam a víz. már magyaráz vki vmi nagyon okosat. Mondom magamban, hogy most egy versenyen lennék, nem itt, ha minden úgy alakul, ahogy tervezem, meg amúgy is leszakad a lábam, várjál már nem kapok levegőt, nem látod épp szakad rólam a víz, nem akarok jópofizni. Aztán ez a "hátsó padsor" /leghátul bal oldal/ 2 mosolygós személyünkkel onnantól kezdve elválaszthatatlan lett. És nem azért mert ott egymásra voltunk utalva, nem egy 21.századi érdekbarátság, mert ott éppen össze voltunk zárva. Már az első pillanatban tudtam, hogy bárhogy is alakul a képzés, a vizsga, vagy az egész, már megérte idejönnöm - MIATTA. 

A hétvégi képzéseket együtt nyomtuk, ebédeltünk, mókáztunk, rengeteget nevettünk együtt. Sokszor még óra alatt is valami eszünkbe jutott és egyszerűen nem bírtuk abbahagyni, már láttuk, hogy Bálint mindjárt szól, hogy szétültetés lesz csajok. De nem így kaptuk meg a magunkét, hanem akkor, amikor gyorsan bemutatta az ötrepmax egyrepmax átváltás és periodizációs bulit, majd felírta a táblára a 2 példaegyén kiinduló súlyát és akkor gyerünk tervezzetek. Eddig okosan írogattunk a papírunkra (minden képzésen voltak feladatok, amit be kellett adni, és mindig átbeszéltünk 2-3 példát és javítottuk a hibákat), akkor viszont ott álltunk, hogy a röhögés alatt mondta el a kiinduláshoz szükséges infókat, vagy nem is mondta, de most akkor ha 5RM ennyi akkor most a súlya hogy jön az 1RM és akkor most írjunk már valamit a papírra. HAhóóó, Te most írsz? Mit írsz? Mondjad már, mert én semmit nem tudok írni. Nyilván semmit, lemaradtunk vagy nem mondta. Szerintem nem mondta. Szerintem sem :D Szerencsére ez több mindenkinél üres folt volt akkor, így együtt oldottuk meg, de a mi 2 üres papírunkat eldugtuk és be sem adtuk :) Sütkéreztünk szünetben a gym előtt, napoztunk, nevettünk, meséltünk,  álmokat szövögettünk, az alien ellen drukkoltunk. 

Elkezdtünk a képzésen kívül is bandázni, hol személyesen, hol csak a 21.századi okos csatornákon, de mindenhol segítettünk egymásnak, nevettünk, támaszt nyújtottunk és persze sírtunk a nevetéstől, ha azt még nem mondtam volna :D Spontán pénteki szabadnapot is kivettük, és megmutattuk a Lupa Beachnek, hogy milyenek a legszuperebb csajok :D

(egy kis segítség a fagyi kapcsán: lehet, hogy a képen nem látszik, de míg egyik kezünkkel ügyesen dolgozunk a bellel, a másikban egy finom fagyi várja utolsó perceit :P)

A vizsgát megelőző héten gőzerővel tanultunk, szerintem 2 óránként beszéltünk akkor is, ki hol tart, mi nem megy, mit nem értek, mindent értünk, ez is megy, sok nevetés, sok móka, barátság <3
Máig a kedvencem az a videó, amit próbáltam ide betenni,d e sajnos nem sikerült. Komoly nyári meleg, anatómia, nagyon ráfeküdtünk, annál is jobban, ezért már alig vártuk, hogy a végére érjünk és azt mondhassuk, hogy nah ez megvan. Egy alkalmazás segítségével Katámnak olyan benne a hangja, mint amikor héliumos lufiból merítesz egy kis oxigént és így mondod dalolászós hangsúllyal, hogy "véééééééégeszteeeeeeeem az anatómijááááááávaaaaaaal" :D Az arc amit vág hozzá, az pedig leírhatatlanul kedves és szerethető... <3 Így teltek okosodással tarkított napjaink, és már csak azt vártuk, hogy legyünk túl a vizsgán és hörpintsünk egy megérdemeltet :) 

Írásbeli vizsgával kezdtünk, fél óra alatt kész voltunk, az elsők között hagytuk ott a termet, hogy mókázhassunk az eredményig. Amikor kikerültek az írásbeli pontszámok az első háromban benne voltunk, nem volt kérdés, hogy ügyesen felkészültünk :D 

 És akkor várjuk az írásbeli eredményét.....

Tádáááááám

A szóbelinek volt erősebb és gyengébb része, arra emlékszem, hogy a mobilizálási felmérésen mindketten hasítottunk egyet félre :D Nem meglepő, szinte mindent hasonlóan láttunk, csináltunk...

És akkor hát vártuk a szóbeli eredményét, valamint az összesített eredményt.... fáradtak voltunk és ez meg is látszódott már azon, hogy ilyen képekre futotta csak :D 

Este volt már, vártam a Fröccsteraszon, emlékszem amikor kiszúrtam az utcán, jött, mosolygott, csicsergett. Vártam, mosolyogtam, csicseregtem. És már együtt fröccsöztünk, mert az első tanítási napon már megbeszéltük a közös zárófröccsöt :D Nehéz és intenzív időszak volt már önmagáért is, ültünk a kis fröccseink mellett, koccintottunk és boldogok voltunk, hogy együtt megcsináltuk, sőt lehetőséget is kaptunk arra, hogy másnak is adjunk magunkból azáltal, hogy egy remek edzésen egy kicsit hozzáteszünk a Te életedhez is. 

Az érdekbarátságok általában addig tartanak, amíg az azt létrehívó (jelen esetben itt most maga a képzés) esemény tart, ameddig egyik másik fél részt vesz benne, akár az egymásrautaltság fennáll. Szerencsére mi már tudtuk az első alkalommal, hogy nem így lesz. Szinte napi rendszerességgel beszélünk, vagy csak küldünk egy virtuális ölelést a másiknak, vagy egy hangüzenetet, vagy egy hajrát, éppen mi van porondon a kis életünkben. A legtöbbször egy rugóra jár az agyunk, és ez még a leglehetetlenebb helyzetben is megmutatkozik :) A képzés után is folytatódott a történetünk - gyártottunk Kedves üzeneteket, csavarogtunk, kávéztunk, sütiztünk, nevettünk, átváltottunk a közös hangszínre ( ezt elég ha mi értjük :D ), végre eljött egy közös futós, csajos hétvége lehetősége is, a téli spartan versenyt már együtt csapatjuk, jövőre pedig egy tandemugrás is vár ránk :D <3

A siófoki futrinkán Kata megfutotta élete első félmaratonját, én meg az első visszatérőt - együtt <3 Büszke vagyok Rád Muccc, mert tudom, "kívülről könnyű ezt mondani", de megcsináltad, megharcoltad, és belevágtál velem.

Katám! A találkozásunkért örök hálával tartozom <3

0:6 Gym és a lelkes csoportjaim

Szeptembertől kaptam 4 lelkes kis csoportot, akinek átadhattam azt az életérzést, ami engem repített a sportos évek alatt. Bevittem a terembe az eddigi tudásom, a lényem, a humorom, a mosolyom, az elszántságom, a küzdelmeim, a fáradtságom, a még mindig fájós lábam. DE ott álltam és annyira imádtam, hogy ez is megvalósulhatott. Az első órán annyira izgultam, még humort sem tudtam belecsempészni, szegények meg alapból, de ezért meg pláne lefagytak....de hát a kezdő lépés a másik oldalon is legalább olyan nehéz. aztán szépen alakultak az órák, már nem izgultam, már jöttek a poénok is, nevettünk, viccelődtünk, a légkör is sokkal családiasabb lett. Ma pedig ott tartunk, hogy elrepült az első 4 hónap, és a kezdő szintet egy vizsgával zártuk, és jövő héten már a középhaladó vizsga is beköszönt. S amikor megkérdezik, hogy ugye azt is Te tartod, ugye Te viszel tovább? <3 Örülök mindenkinek, aki megszerette és jön tovább a közös úton :) Annyira jó látni, hogy 4 hónap alatt mindenki mennyit változott, és szépen ügyesen csapattá kovácsolódtak. A közös beülések alkalmával lemeóztam, hogy ügyesen tud a csapat lazítani is, ezt már szeretem :D 

Az örömbe némi üröm is vegyült útközben, de ez megint az én tanulási folyamatom része. Amikor lenyomtam a nyarat a fájós részeimmel, a rengeteg gyógytornával, a munkahelyem melletti tanulással, állandó rohanás volt az életem. Az energiáimat teljesen felemésztette ez az egész, az hogy fájt és tanácstalan voltam és reménytelennek tűnt sokszor ez az egész, de mindig hinni; az hogy a munkahelyemen is hoztam amit szoktam; az, hogy a képzésen is ügyesen okosan meg közben a gyakorlati órák is, jah és rohanás vissza gyógytornára. És akkor még a párkapcsolatomról egy szó sem esett, vagy arról, hogy otthon sem jutott elég idő arra, amire eddig jobban, de néha már kedvem sem volt, nemcsak időm és energiám nem. Valahol egy őrült hullámvasút volt a nyaram, amiben rengeteg jó élmény volt, és sok mindenért hálás vagyok, és még így is sikerült... Amikor a vizsga után lehetőséget kaptam edzőként, akkor kellett volna azt mondanom, hogy most köszönöm nem aktuális, mert szeretnék teljesen felépülni, csak magamra koncentrálni, kipihenni magam, helyére tenni a dolgokat, kicsit megnyugodni. Nem a menőség hajtott, mert ugye ma minden 2. ember személyi edző lesz, és többségüknek semmi köze az egészhez...én legalább 7 éves korom óta sportolok, a sportszellemet is fel tudom mutatni, vagy azokat az értékeket, amit nem képviselnek azok, vagy nem is ismernek, akik csak divatból térnek erre az útra. A rengeteg edzéssel a hátam mögött, de papír nélkül is ki tudtam bárkit javítani, akit mondjuk az edző maga nem. Vagy éppen egy edzés megtartása, ahol volt olyan, hogy kisegítettem az utolsó 20 percre valakit mert elfogyott (?) az ötlete. Azért mondtam igent gondolkodás nélkül, mert régi vágyam vált valóra, csak valahogy mindig másfelé terelt az élet, vagy alakultak az események. Ott voltam a kapujában, és nem tudtam nemet mondani. Már megint. Mert már megint egy álom. Basssza már meg, tényleg igaz, hogy boldogok a lelki szegények :D D

(nem félreértendő kép, nyilván egy valamire való embernek helyén van az önbecsülése, de amikor elfáradok és nagy ritkán nekem is eljön az a pont, hogy elég volt, mindig eszembe jut Turcsán Kata képe, és ahogy szokta motiválni az embereket egy sajátos stílusban - nálam nyilván mindig nyerő, mert egyszerűen kell a móka, az önirónia - pont a nehezebb helyzetekben jobb annál, minthogy fel a fejjel, azt hogy utálom :D :D )

Szóval folytatódott a történet, munkahely (természetesen augusztustól október közepéig egy nagyon sűrű, nagyon dolgos időszakkal), gyógytornák, rohanás gyógytornára, dolgozni, rohanás most már edzést tartani is...és készüljünk is fel rá. A munkahelyi 8-9-10 órák mellett az ölembe hullt plusz heti 10 óra a teremben is. Meg persze oda is kell érni, meg haza, meg ide és oda, jah hogy közben gyógytorna tegyük át, nem lehet, akkor megyek itt ezt ide ezt oda, kész is, hajnaltól késő estig, és még nem is olvastam, fáradt vagyok ehhez a mozihoz, megint nem jelentkeztem be a pedikűrösömhöz, hajat kellene mosnom (ami ilyenkor télen mosás megszárítás röpke másfél óra) nincs rá időm, inkább aludnék helyette, alszom, másnap szembesülök vele, de szar így a hajam, miért nem mostam meg, ha még eleget sem aludtam, a sokadik pilatesre végre eljutottam, hogy magamért is tegyek, de az óra pont aznap elmarad ...megint egyet felejtettem el ebben a nagy rohanásban, hogy ott vagyok ÉN! Hiába kapok sok mindent a csapattól, hiába vált valóra egy álmom, ha egyszerűen görbülő szájjal állok a megállóban, mert azon veszem észre magam, hogy kimerültem, teljesen, vagy inkább úgy egészében a 33 évem alatt most úgy igazán. Lehet, hogy egy álom vált valóra, de mégis egy újabb terhet pakoltam a nyakamba , és a kezdetekben a sok csípődöntés és előrehajolásos mozgások csak még jobban kikezdték az amúgy sem a legjobb szerkezetemet....de az órákat megtartottam, igyekeztem, hogy át tudjak adni mindent.

Volt itt még ezer történés és végletekig megfeszülés, de beszélgettem Évimmel (köszönöm Törperős a beszélgetéseket <3 ), fröccsöztem Georginával, (nah ezt is írjuk csak fel a hálalistához :D) átbeszéltem többször az egészet... nyilván megvoltak az intő jelek, minden egyes területen látszódott, csak hát még mindig nem tudtam rá figyelni. Az egyetlen menő ötletem ekkor az volt, hogy felmondok a munkahelyemen, otthagyom a termet, és elmegyek a tengerpartra kókuszvizet és koktélokat felszolgálni, mert legalább a természet lágy ölén, napsütés, és nyugalom.  Vagy legalább egy gyenge 5ös lottó jöhetne (sugardaddy lehetőséget inkább gyomorral rendelkező egyszerű nőtársaimra hagyom :D :D :D), hogy kicsit körbeutazzam a világot, és ne kelljen ezekkel foglalkozni. Menekülni nem lehet, dönteni kell :) 

(fotó: Pascal Campion Art)

Sokat sírtam, nevettem felváltva, fröccsöztem, pálinkáztam, kieresztettem a fáradt gőzt, társadalmi életet is éltem kicsit rendszeresebben... jó volt a bódultság is. Szépen tisztult a levegő, láttam, hogy mi miért történt vagy történik, mit kell tennem. Kicsit kompromisszumos megoldást kötöttem a tengerparthoz képest, de ahogy ez megtörtént egyre jobban voltam, a lelkem egyre könnyebb lett és szerintem a gerincem is :) Új csoportokra egyelőre nem volt energiám, de a 4 csapatom vittem tovább, szerencsére nem rohangálok már gyógytornára, egyre jobb a gerincem (és emiatt a kedvem, a közérzetem és elég sokat segít) és igyekszem többet aludni, amikor csak tehetem. Szeretek begubózódni egy fehérjés keksszel és könyvvel az ágyba és nem rohanni sehova, régen elképzelhetetlennek tartottam, hogy megüljek egy fél órára is egyhelyben :) Tisztára mint Jason Statham a Crankben :D  Persze most is szeretek jönni menni, nem vagyok egy ilyen otthonülős típus, de már lassan elérem az egyensúlyt is, és gondolom az élet tanításai ezirányba próbáltak terelni úgy röpke kismillió éve. Elkezdtem jobban figyelni önmagamra, a jelenbéli önmagamra, mert a múlt is rengeteg energiát emészt fel, de a jövő legalább ugyanennyit :) 

Vagyis gondoltam én....mert ezzel csak egy kis fellélegzés jöhetett... Nem az alapproblémát oldottam meg sajnos, így továbbra is ugráltam a gondolatok között 2 rohanás határán. Nah vegyük sorra az egészet újból.... csak magamra számíthatok, akkor nézzük meg mit tudok kihozni egyedül ebből az egészből. 0-ról indultam (jah nem, mínuszról sebaj), ahova eddig elértem, abban rengeteg munkám van, és szinte kizárólag csak saját magamnak köszönhetek bármit is. Összeadom, osztok, szorzok, egyenleg, egyenlő, summa summarum - eljött az idő, hogy magaddal is foglalkozz :) 2018-ban ez így is lesz, határozottan, kicsit újraterveztem az egész rendszert <3 

0:7 nevetés kínok között és párhuzamos életképek

Georginával tehát úgy kezdődött, hogy alien. Pokolba az aliennel. Így torna, úgy torna, nem javul, javul, de visszaesik. Baszki a pályám kihívása vagy :D Hehhhhhhe nem először hallottam ezt :D Figyi a múltkori rész itt jobb lett, de közben ez jött ki, itt meg jobban fáj vagy szúr vagy csíp vagy éget, jó ég tudja... ennek lehet köze, vagy ez mi? Pfffff ezt a nőt :D Már ott tartottunk, hogy megbeszéltük, hogy iszunk ha ez eltűnik....de már arra is ittunk, hogy megvolt az első futrinka és arra is, hogy átbeszéljük a káoszt, amikor megint jobban fájt. Tompítottunk magunkat a fröccsök mellett, és minél többet beszélgettünk, rájöttünk, hogy miért is kellett találkoznunk. Vontunk jó pár múltbéli párhuzamot is, átbeszéltük az élet nagy dolgait, és nyugtáztuk, hogy a mi lelkiismeretünk, a hozzáállásunk tiszta, mi mindent megtettünk adott helyzetekben. Nem választottuk a menekülést, és útközben jók maradtunk, tiszta Wonder Woman epizód ez is :) Köszönök mindent Neked is <3

0:8 Cigi

Azért nem utolsó sorban emlékezzünk meg erről is :) Régóta küzdöttem ezzel a szenvedélyemmel, de hiába értem el bármit, hiába mondtam bármire nemet, hiába küzdöttem le nehezebb dolgokat, ettől megszabadulni, egyszerűen nem ment. Sosincs jó idő arra, hogy vmi káros szenvedélytől megszabaduljunk, ez igaz, de anno tényleg sok minden mással küzdöttem és akkor azt hittem, ez már nem fér bele. De tényleg nincs olyan hogy lesz majd megfelelő idő, mert nálam akkor sikerült, amikor szerintem életem legnehezebb időszakát éltem át. Csak az első 2 hét volt szar, azóta viszont soha nem jut eszembe és végre nem szórom ki a pénzt az ablakon, és feleslegesen nem mérgezem magam. Szervezet frissítés, fiatalítás ON :D 

0 : 9 Önbecsülés

Van, amiről nem beszéltünk, de nem is érdemes. Tamás Rita (Ne pánikolj, sportolj!) nagyon jól megfogalmazta ezt nekem: ".... A legfontosabb, amire rájöttem, hogy olykor nem kell elemezni egy-egy fájó esetet, hanem a lehetséges legjobbat kihozni belőle. És ami ennél is fontosabb: sokszor nem az igazság számít, hanem a megoldás. Még akkor is, ha a mi igazságunkat nyeli el a hallgatás csöndje...". 

Összegezvén az az érdekes, hogy hiába mondtam azt, hogy ez egy szar év, a nem hálás rész pontot sem kapott. A hálás rész meg elvitte a pálmát. Elvitte, mert nem önmagában néztem a rosszat, hanem összefüggéseiben, és amire hatással volt, amihez vezetett, amit elértem általa, az mind pozitív. Nah jó, azért el tudtam volna képzelni másként is, de mégis hálával tartozom <3

(Maximum egy rész kapott volna pontot, amiért hálás nem leszek - az a fájdalom, mert azzal huzamosabb ideig együtt élni, felemészti az embert, mind az energiáit, mind a türelmét, mind a kedves rezdüléseket az arcon, a csillámló szemek fényét is megtöri....a bizonytalanság pedig összedönti a rendszert, és elindul a lavina, amin nehéz megállni. Nem vagyok érte hálás, de a legjobban mégis ilyen helyzetek ébresztik rá az embert arra, hogy mennyire sérülékeny, és mennyire nem számítanak továbbra sem a tárgyiasult világ tömegtermékei - nekem szerencsére még mindig nem szerepel a listámon, mint fontos -, és annál inkább vagyok gazdag minél jobban kicsattanok az egészségtől, minél boldogabban tengetem mindennapjaim, és minél nyugodtabban tudok lavírozni a nagybetűs életben.....)

Legyek a jelenben még jobban, mint eddig. Éljek a jelenben. Éljek boldogan, egészségesen, kicsit nyugisabb hullámvasúton :) Azt hiszen, ez minden, amire vágyom.

És mostantól ÉN jövök <3 

"Szeretek, ölelek, zokogok, remegek Rohanok, elesek, zuhanok, lebegek Súlytalan..."